A fajok szükségszerűen nagyobb genetikai változékonysággal rendelkeznek, mint ami a közvetlen túlélés szempontjából feltétlenül szükséges. Ez a „felesleg” az alkalmazkodóképesség nyersanyaga, amely a hosszú távú túlélés szempontjából, pl. drasztikus környezetváltozás esetében, vagy új károsítók megjelenésekor nyerhet nagy jelentőséget. A laboratóriumi vizsgálatok mindenekelőtt az erdei fák esetében szolgáltattak meglepően kiugró eredményeket e tekintetben. A molekuláris módszerekkel kimutatott genetikai változatosság az európai fafajok esetében több nagyságrenddel nagyobb, mint más egy- és kétszikű növényé.
Az eddigi vizsgálataink szerint azonban egy-egy populációban a fafaj számára szélsőségessé váló hőmérséklet vagy csapadék viszonyok a genetikai változatok számának redukálódásához vezethetnek. Ennek egyenes következménye lehet az alkalmazkodóképesség csökkenése és akár egy-egy populáció kipusztulása. Ugyanakkor egyedi sajátsága az erdőgazdálkodásnak a termesztési ciklus során végrehajtott rendszeres és genetikai következményekkel járó gyérítés. A természetközeli gazdálkodás során tehát nagy jelentősége van annak, hogy az erdőművelés beavatkozásai, a természetestől eltérő szelektálási szempontjai vajon mennyiben és hogyan befolyásolják a populációk genetikai összetételét, alkalmazkodóképességét?
Munkánkkal azt igyekszünk igazolni, hogy a fafajok hosszú távú életben maradásának, alkalmazkodóképességének, tágabban értelmezve, evolúcióképességének szempontjából kitüntetett jelentőséggel bíró genetikai változatosság az erdőgazdálkodás, esetünkben az erdőnevelés, mint szelekciós tényező hatására megváltozhat. Munkánkkal a változás mértékéről szeretnénk újabb ismereteket szolgáltatni. A kutatásunk célja, hogy egyensúlyt találjunk a minőségi fatermesztés céljai és a genetikai erőforrások fenntartható használata között.
